Lotte # Egy londoni délutánon...
2013. 03. 29.

Egy igen kellemes napnak köszönhetően, ma a szokásos zivataros és borongós Londoni időjárás nélkül jártam kedvtelien az utcákat. Egyértelmű, hogy a gondtalan perceimet a vizsga időszakomat lezáróan, most csak magamra fordítottam. Jöhet bármi cinikus megjegyzés, de nem szégyenlem ha ki kell nyílvánitanom, hogy igenis megérdelmek végre valamennyi figyelmet, amit többnyire a lelki és testi kielégítéseimre szánok. Ilyenkor hagyomány hűen döntök amellett, hogy beülök egy hangulatos kis café bárba, vagy ha igazán kiakarok kapcsolodni, akkor a park felé veszem az írányt. Az útóbbi mellett állapodtam meg, miközben a telefonom szeszélyes kijelzőjépróbáltam valami-féle élet jelző sms-t küldeni barátnőmnek, Clairenek. Mondhatni, mi vagyunk az egyetlen feltétel nélküli barátság utolsó képviselői, ha bátran állíthatom ezt. Nem is vagyunk különbözők, de annyire egyformák se, ami még nagyobb köteléket jelent köztünk, mintha testvérek lennék. S pillanatnyilag azon az eléméleten morfondíroztam, hogy ha van egy szabad perce, akkor velem élevezheti a fősuli zsarnokságból kikerült mennyei lazaságot, itt a Blackjarry parkban. Viszont, lehetségesnek találom, hogy jobbnak látja inkább otthon mereszteni a hátsófertáját, amit már 2 év óta kiismert tulajdonságnak nyílvánítok. Csakhogy, én válasz nélkül se előre se hátra nem tudok következtetni, így végülis megbombázom a megnevezett kis üzenetemmel az olcsó Samsungomról küldve: " Csakalaka miss! G.* Come on (kutya + ember place ), beb! <3 " Furcsa és igen bizar irmányomat elküldve, gondoltam 4 évi barátságunk tekintetébe levágja miről is hadoválok neki. Ez a rejtélyes jelzésem, talán kicsit feldobja a sablonos mindennapi beszélgetésünk, ellentétben a mai fiatal genarációkkal, akik két szóval lerendezik, hogy éhesek, fáradtak, pisilni, kaksizni akarnak. Számomra agyrém, minden egyes alkalommal eljátszanni ezeket a megszokott dialúgusokat, hogy: " Szia! Mizu! "; " Semmi kül...veled? " meg ilyenek. Néha pedig a különbségek jelentik a legemlékezetesebb perceket. Palástoltan az emberi tekintetek alól, még mindig mereven bámultam a telefonomat. Nos, leginkább azért, mert nem igen kedveltem ha az emberek gátlástalanul rebegtetik rajtam a szemüket. Eltekintve attól, hogy csak fútólag figyelnek. Az még simán belefér! De manapság, amiket a férfiak produkálnak, az nem semmi! Félreértés ne essen, mert nem minden pasi perverz, és nem is mondom, hogy annyira szemrevaló jelenség vagyok! Csak gondolom evidens, ha egy fiatal, bájos arcvonásokkal rendelkező, divatosan öltözött lányon megakad a férfiak szeme, nem? Nem is tudom mihez hasonlítani...talán ahhoz, mikor meglátsz egy nyiladozó virágot, vagy egy szembejövő barátságos kiskutyát. Természetesen, ez nem vesz el hosszas perceket, de mégis, valahogy zavar, főleg ha egy 60-as éveiben járt férfi néz meg, becsmérelten belépve az intim-szféráma. Elviselhetetlen. Viszont ez idő alatt, levonva a bennem zajló következtetéseket, végülis sikerül eljutnom a parkig. Kissé feszélyeztetve körül futtatam a szemem a bentlevőkön, mire rászedtem magam, hogy egymagam bemenjek. Egyedül az vált leküzdésemre, hogy találjak egy kietlen padot, ugyanis az elkövetlező perceimet Agatha Christie thirrel könyvsorozatára akartam szánni. Kutya és baráti társaság hiányában ez nem kézenfekvő? S valóban, egy öreg szomorú fűz mellett terült el egy pofás kis padocska. Így hát leültem. Mialatt szorgos hangya módon elraktam a telefonom, majd kivettem a könyvemet és kényelmesen elhelyezkedtem, akadt meg a szemem egy kíváncsiskodó, fürkésző barna szempáron. Szerencsére a fekete kis orra és a hegyes fekete fülei nem keltettek bennem rémületet. Csak egy szívélyes buksi-simogatással üldvözöltem az eltévedt jószágot. Fogalmam se volt kinek a gazdája, aki ilyen hanyagul szabadon engedi. Nem néztem kritikus szemmel az illetőt, hiszen minden ember különböző. A kutyus pedig túl rokonszeves volt ahhoz, hogy a gazdáját egy elpuhult fószernek tituláljam. Vagy, helyesbítek, nőnek! Később mint kiderült, egy idősödő nénijé volt a megtermett házikedvenc. Rajtam pedig szégyenkező mosolyt bújt elő. Miután, a pillanatnyi társaságom engedelmesen visszatért a gazdájához. Ismét egyedül. Mikor már félig sikerült belepillantanom a könyvemben, hirtelen újra elterőlödött a figyelmem. Egy éles hang írányaba. És furcsa mód, nem az botránykoztatott meg, hogy a játszótéren megy a szokványos zivaly, hanem az, hogy két érett külemmű férfi szórakoztatta magát a pörgőn. Hát nem gyerekes? Nem mintha én olyan példakép lennék minden felnőtt szemében, de azért lássuk be, nem mindennap lát az ember Londonba két olyan férfit, akik a szabad idejüket nem az alkoholra és csajozásra fordítanak, hanem a játszótéren szórakoznak. Akaratalnul fölemeltem a szemöldökömet, miközben türelmesen megfigyeltem a játékukat. Az egyik valósággal síkitozott, mert a haverja eszeveszett gyorsaságal pörgette. Nem tudtam hirtelen hova tegyem a jelenetet. Az ostoba jelzők közé, vagy a rossz gyerekkorral rendelkezett jelzőkhöz. Holott valahol mulatott is a dolog, már elsőlátásra. Eddig nem volt ilyenben részem. A kuncogásomat elfolytva néztem utána a másik férfinak, aki habozás nélkül sorsára hagyta a még mindig forgó társát.


To be continude...legyen folytatás avagy sem?

theme ©