Lotte § Story with me!®
2013. 04. 05.

Íme itt az ígért történet! :D Olvassátok élvezettel!

Nem tudom miért, de amióta az eszemet tudom, azóta vágyok a sűrgő, mozgó életre. S ma talán ezt ki is élvezhetem, személyesen itt Japánban. Elhanyagolva a vidékies életet, ma a nagy városban töltöm a megszokott napjaimat. Ugyanis, nagynénémnek sikerült egy újabb férj-jelőltet beszereznie, és a nagy ünneplésben kényszerűlök én is besegíteni. Tehát, ideiglenesen most nagy városi csajszi vagyok, vagy ahogy a helyiek mondják: "Y Girl" - ami annyit tesz: young girl. Fiatal és hiú. Ideális célpont a városiak számára. De annyira ezért nem kell engem félteni! Ha kell megtudom védeni magam. Női ösztönöimre hagyatkozva pedig aligha lehetne engem manipulálni. Szóval...ezen az igen tavasziasan kellemes napon, ami már az estébe csúszott, úgy akarta a sors, vagyis a túlélési ösztönöm, hogy ideje lenne valamit bekapni, mégmielőtt beállítok a népes családba éh gyomorral. Félre ne értsük, mert imádom a fogadtatás...csak azzal a fránya koszttal van a baj. Akárhányszor megfordultam náluk, folytonosan kisértett engem egyetlen étel, amit szívből utálok. A sóska! Már a találkozásunk se volt olyan jó gyerekkori élmény, így ezt a vacsora meghívást, jobb hogyha ma kihagyom. Helyette elmentem a sarki gyors kajáldáshoz, Yugi-san-hoz! Nah igen...az ő vendéglő bodéját nem lehet überelni. Még a puccos vendéglőkben sincs, igyen rántott hagyma, vagy robogósra sütött csirke szív. Szinte már törzs-vendégnek számítok ott, annyiszor megfordultam nála, ami ráadásul kedvezményeket is ad. Így, miután csak egy saroknyira voltam a megnevezett helytől, kezdett egyre inkább bennem motoszkálni az éhség maró érzése. Alig vártam, hogy ismét valami finomság ragadjon a fogaim közzé.

- Konnichi-wa Yugi-san! - köszöntöttem az őszülő de még erejében teljében lévő kiszolgáló árust.
- Eeeee! Lotte-chan! - hirtelen meglepődöttség mutatkozott az arcán, miután elmosolyodott és szívélyesen mutatta, hogy foglaljak helyet.
- Mi járatban?
- Oh, tudod te azt! Remélem a csirkéim nem voltak olyan magányosak nélkülem. - engedtem meg magamnak egy ravasz kacsintást.
- Dehogy! Most azonnal feltálalom neked. - talán ennél jobb kijelentés nem is születhetet volna tőle. Elégedett mosolyra terült a szám, miközben sóvárogva vártam a hamarosan elfogyasztott étkemet. De be kellett hogy lássam, volt valami, ami még ennél is jobban magának követelte a figyelmemet...egy türelmetlen férfi személyében. Ahogy megilletődötten végig pillantottam rajta, valamiért olyan érzés kavargott bennem, mintha egy pöffeteg alak lenne, aki a Japán műsorokban csillogtatja magát. Eleve a hatalmas napszemüveg már nem váltott ki bennem semmiféle rokonszenvet iránta. Az öltözekéről meg ne is beszéljük. Ahhoz túl elegáns volt, hogy az utcán mutatkozzon vele. Hiába, az embernek mindig akadnak előitéletei, ahogy nekem is. De mégis ki lehet ez a mr. sietős alak?

- Elnézést! - szólalt föl mellettem elégedetlenül a pultra csapva. Hát nem bunkó? Hiszen láthatja, én is az árusra várok, hogy kihozza a megrendelésemet, mégsem vagyok ilyen zabos. Gondoltam, száll belé annyi nyugalom, hogy kivárja ameddig feltűnik. De nem! Már vagy harmadjára engedtem el a fülem mellett a követelését, aztán végül betelt a pohár.
- Kérem! Mint látja én is vendég vagyok és én türelmesen várok. Megtenné, hogy ön is így tesz a jelenlétembe? - néztem rá, bár a napszemüvege alól nem igazán tudtam, milyen képedt vág az erényes kérésemre. Mindenesetre, hatás szünetet értem el nála...mire jött a válasz.
- Bocsánat. - akárhogy is nézzük, bevallom, nem ezt az együttérző választ vártam. Azt hittem ennél climaxosabb állapotában van, és majd neki ugrik a nyakamnak. De ehelyett, kaptam egy elismerő bocsánatkérését? Ha az volt a taktikája, hogy felcserélje a kellemetlen helyzetben lévő szerepét, akkor gratulálok, ugyanis sikerült neki. Még én éreztem bűntudatot, amiért ilyen hevesen neki támadtam.
- Ne kérjen bocsánatot... - a fejem most a föld irányába hajolt. Néha igazán befoghatnám, és akkor minden menne a normális kerék-vágásban! De nincs mit tenni. Ami a szívemen, az a számon.
- Ne kérjek? Akkor mit csináljak? - vágta a fejemhez az ismeretlen, mialatt én csak kapkodtam a szavakat, mert valójában nem voltam eléggé felkészülve a reagálására.
- Csak várjon. - válaszoltam, mostanra egy csipetnyi kedvességel megtoldva az orom alatt a mosolyommal. Hála az égnek, segítségemre vissza is tért Yugi-san a forró ételemmel.
- Jó étvágyat, Lotte-chan! - tolta elém a frissen kisütött csirke szányat és combot, mialatt felvette a mellettem álldogáló férfi rendelését is.
- Önnek mit hozhatok?
- Becsületet... - azt hittem rosszul hallottam, s csak hamar rájöttem, hogy nem a hallásommal van a baj. Ennek következtében még félre is nyeltem. Úgy ütlegeltem a mellkasomat mint aki a húst klopffolja a konyhadeszkán. Éreztem, hogy szegeződött rám aggodó tekintet is, de én csak legyintettem a kezemmel, hogy semmi ok a pánikra. Majd miután sikerült újra visszatérnem az evéshez, újból megszólalt az ismeretlen.

- Nem! Csak vicceltem! Egy Sirliont! - akkor most direkt akart megfullasztani ez a flúgos? De miféle célozgatás ez? Vagy épp magára terelte volna a szót?
- Hozzom már is! - bökte ki Yugi-san, aztán megint eltűnt a tánnyérok között. Ahogy ott majszoltam a csirkémet, rá kellett jönnöm, hogy ez nem olyan udvarias ha közben néznek. Aztán mit hallok? Ahogy kuncog itt mellettem! Először nem tudtam mire véljem. Hát másodjára se jött le a dolog. Mire végül rákérdeztem.
- Mi olyan vicces? - na jó, talán egy kicsit modortalanul sikeredett, de nem szeretem ha evés közben zaklatnak.
- Sosem láttam még ilyen jóizűen enni egy lányt! - felelte a keze takárásaval mellőzve a hatalmas vigyort a képén.
- És ez olyan meglepő volna? - néztem vissza rá szúrosan. Mi van? Talán számára minden vékony testalkatú lány anorexiás vagy mi?
- Nekem igen. Itt inkább éheztetik magukat az emberek, mit sem élvezzetel egyék az ételeiket. - tette hozzá, ugyanabban a markáns mosolyában, miközben lekerült róla a napszemüvege. S pont akkor sikerült Yugi-sannak is megjelennie a kért ételel.
- Parancsoljon....eeeeee! - a második szótag valahogy felkellette az érdekledősemet. Gyanítottam, hogy valami alhasi görcs vagy izom rándulás esetleg. Csakhogy Yugi-san nem a megszokott öregségi fájdalmait imitálta, hanem a puszta meglepettségét. Azt sem tudtam miért.
- Seung-chan!! - miközben hozzáfüzte a kijelentését az előbbihez, én továbbra is nagy szemmekkel néztem rá. Pedig én voltam a rosszul értesült! Ugyanis nem őt kellett volna ilyen nagy szemekkel illesem, hanem pont a mellettem lévő embert. Mit az Isten, én is egyből felismertem már a gigantikus lencsék nélkül! Ő a Bigbangből a V.I néven ismert egyik bandatag!
- Ohhh....bocsásson meg! Nem kell kifizetnie! - tört meg előtte a régen kedvelt étel árusom. Mit mondjak? Rosszul esni rosszul esett, hiszen már vagy 1 éve ismerjük egymást, és még ilyen szépet nem is ajánlott föl nekem, egyszer sem. Persze egy híreség jelenlétében mindenki azt próbálja mutatni, ami valójában nem önmaga. Nem mintha megnyugtatna! Próbáltam én is nem túl hosszasan elnézni és emészteni, hogy Lee Seunghyun egy pár centire van tőlem. Azt feltételeztem, hogy most egy tömeg fog körül állni minket, de a leleplezés elég halkra sikeredett, még így is. Ha beigazolódott volna a jóslatom, akkor már itt se lennék. Mivel nem szívlelem a tömeg nyomort!
- Nem-nem! Kifizetem! - erősködött, hogy megvédje a már poénosan elsütött becsületét a drága Seung-chan. Bennem épphogy ellenszenvet generált. Adta itt a szerény gyereket, holott egy 5 perccel ezelőtt úgy hisztizett mint egy tizenéves kis csitri.
- Haggyja! Helyette inkább, adna egy autogrammot...és csinálna velem egy közös képet? - ajánlotta föl Yugi, ami már kellően megtette a hatást, hogy most azonnal távozzak. Csak gyorsan legyűröm a csirkét, aztán mehetek is.
- Nos, ha ennyire ragaszkodik hozzá...
- Nagyon köszönöm! Köszönöm! - még az kellett volna, hogy lábat csókoljon. Már így is undorom támadt. Szeretni én is szeretem. Hát hogy ne szeretném Seungrit! De bennem van annyi tartás, hogy ne dobjam oda a gátlásaimat mint valami koszos rongyot. Így hát, akár milyen szívvel is, de muszáj volt mennem. Gördülékenyen ment is volna ez, ha Yugi nem tartott volna föl, egy igen kellemetlen ajánlattal.
- Lefényképezel minket? - agyilag már minden lehető módon tudatára adtam volna, hogy azt majd csak lesheted! Viszont, ma ismét a szívem került ki győztesként. Így egy semmit mondó bólintással belementem a kérésébe. Ohh...hogy vinné el az ördög azt a szánakozó szívemet!
- Lekötelezel. - valóban Yugi-san? Pedig hidd el nekem, jobb lett volna ha nem engem szúrsz ki ennek a kérésnek eleget téve! Sajnos nem tehettem mást. S mihelyest sikerült lekapnom a örökre szóló pillanatot, már szónélkül a hátamra csaptam a táskámat, hogy útnak induljak.
- A lány rendelését is ön állja?...mert úgy lenne fair, hamár teljesítette a kérését. - pont akkor kellett ilyen frappáns gondolatnak eszébe jutnia, mikor készültem kifezetni az adagomat. Nem-nem apuskám! Abból nem eszel, hogy engem is itt lekötelezz!
- Felesleges! Szívesen kifizetem, mint azt mindig is megtettem. - fejeztem ki egy gúnyos mosolyt rántva Seungri felé, majd átnyujtottam a pénzt. Azonban, Yugi láthatólag igen csak sokáig habozott, hogy azt elvegye tőlem. S csakugyan, valami csoda folytán csak nem akarta elfogadni a pénzt. Mindezt egy elkényesztett ficsúrért?
- Nem kell Lotte-chan!
- Már, hogy ne kéne...hiszen gondolj a családodra...és ne ennek a jöt-mentnek tegyél a kedvére!! - jelentettem ki, kicsit sem aggódva a sértett személy jelenlétével, érzéseivel. Sőt, ami az illeti, ahogy láttam, a szokásosnál most ellenszenvesebb volt a pillantása, amit erősen rám szegezett.
- Nah de Lotte-chan! - csitott el Yugi, mint valami szemtelen kis lányt, aki tömérdek fegyelmezésre szorul. Pedig pontosan a helyén volt az eszem, hogy gyorsan felmérjem mire megy ki a játék. Mire váratlanul Seungri is megszólalt a nagy kedélyek kereszt-tűzében.
- Igen, Lotte-chan! Mégis mire véljem, hogy ennyire haragszol rám?
- mi ez hirtelen váltás? Az pedig még jobban idegesít, hogy ilyen könnyen még a nevemet is kisajátította.
- De hogy haragszom én rád, csak ne várd el, hogy olyan legyek mint te! - szegeztem a fejéhez dühösen, mialatt beláttam, most már tényleg itt az ideje eltűnnöm a tett helyszínéről. Végre sikerült is pár métert megtennem a bodétól eltávolodva, de ismét valami, vagy inkább valaki harciasan hátráltatott ebben. Nem zavartatva magát megfogta az alkaromat, miután egy erőteljes húzással maga-felé fordított. Hát ennek nem volt elég a kioktató iskolából?
- Várj csak! - figyelmeztet a hirtelen gesztusában, mire én csak flegmán lereagálva félre húztam a kezem a fogásából.
- Mit akarsz? - úgy hittem, feltehetőleg a szmogos levegő ártott meg neki, hogy ilyen paraszt módon adta tudomásomra, hogy akar valamit.
- Miért te játszod a végig-sértett? Hiszen, csak azt akartam, hogy jó legyen neked! - tekintett bele a fekete szemeivel az enyémbe, teljesen megbotránykozott hangulatában. Nem igazán tudtam, hogy valójában felháborítja a viselkedésem, vagy ismét a férfias becsületét próbálja menteni. Mintha most hanyat kéne vágodnom, mert ilyen jót cselekszik értem!
- Figyel, elhiszem, hogy ezzel a jól akartál. Csaképp rossz személynél probálkoztál! Ugyanis én az a fajta nő vagyok, aki képes még az étteremben is levágni egy parádét a számla-kifizetése miatt! - írtam körül magamat részletesen, hogy számára érhető legyen, ne magában keresse a hibát, hanem bennem.
- Tényleg? Akkor miért ne próbáljuk ki ezt élesben is? - őszintén állítom, minden vélhető válasz közül ez a állt a legtávolabb a megérzéseimtől. Valóban megtörtént volna? Még egy halvány mosolyt is felfedeztem rajta. Aminek most voltam a tanúja? Seungri, egy igen furcsa kezdéssel elhivott vacsorázni, vele??


`` to be continude... ^^

theme ©