Lotte •• I live in London
2013. 05. 20.

Régebben, még álmaiban sem fordult meg, hogy sikerül ép pénztárcával, és lélekkel kijutnom, amit csak úgy hívnak: "a piros és fekete jelképek királyi szigete." A becslések nem tévednek, hiszen nagyon is Londonról beszélek. Habár az első benyomást nem is város, hanem maga a környezet tette. Sok tévhit szerint, a londoni időjárás nem az emberek hangulatához igazodik, azaz csak folyton esik. De ezt meg kell hogy cáfoljam! Hiszen teljes személyemmel állítható, már hétfő óta nem történt ehhez hasonló amit megemlíthetnék. Mintha az ég is örülne ennek a napnak. Hiszen ma fogok beköltözni. Előjáróban, már ideérkezésem pillanatában fürkésztem - 1 hónapon keresztűl - egy lakást, amit úgy gondoltam közösen megosztok, egy vagy talán kettő személlyel a közös rezsi-fényében. Már maga az utazás a keleti kontenensről kimerítette az anyagi szükségleteimet, tehát igen rávagyok szorulva a segítségre, akármennyire is leplezem ilyen bámulatosan. Aztán, hosszú, tétlen napokat követve, jött egy telefon, egy bizonyos Mrs. Hudson nevezetű idősödő nőtöl. Alapjáraton, már maga a hirdetésemből leszűrte mi lenne számomra az ideális lakhely, így azonnal kagylót ragadva kérlelt, hogy holnap reggelre menjek el "terepszemlélre". És az a nap, ma van. Ami bizonyos, hogy a Baker Street 221/B ajtaja előtt állok mostanra, annál ahol a nő a megbeszélt találkát egyeztette velem. De miért ilyen nehéz megtennem az első lépést? Csak egy csengetésen múlik mindez. Nem akarok túlzásba ejteni semmit, de valahogy, megmagyarázatlan modón tétlenkedtem. Ez lenne az izgalom első jele? Talán a bent látottak kiábrándítóak vagy lehangolóak? Egy öreg nő a tulajdonosa ennek a háznak, így aggodóan feltételezhetem ezeket. Ha viszont nem bizonyosodok meg erről a saját szemmel, lehet, később rossz álomként fog kísérteni, hogy nem volt elég merszem megtenni. Megtört a jég, becsöngetek. Alig pár másodperc telik el, mikor megjelenik a korai reggeli fényben Mrs. Hudson. Könnyű volt, mivel a bemutatkozással kezdte.
- Mrs. Hudson vagyok! Te lennél az kedvesem, aki szobát keres a belvárosban?
- Igen én lennék. Jóreggelt! - az első társalgásunk rögvest rokonszenvet váltott ki belőlem. A hajdani nagymamámra emlékeztet, aki ugyanazt a borsmentát használta a kezén, mint a most ismert öreg hölgy.
- Amelia Mezzon vagyok. - reagálásul követtem az illemet, miután kezet fogtam vele.
- Hát akkor kerüljön beljebb! - az invitálás sokkal jobban sikeredett mint hittem. Azt hinné az ember egy öreg nő láttán, hogy mindent amint a házban talál, az mind antik és emléket örző gyűjtemények sora. Hadd lankaszam le a kritikusok arcáról, ezt az értelmetlen előítéletes vigyort! Mert akár mennyire is idősödő a tulaj, a ház annál inkább szebb. Hogy részletesebb kifejezzem, olyan volt, mint a néhai otthonomba jártam volna. A kellemes, szolíd szinek és a finom, de nem bodító illatok megragadták az érzékeimet.
- Be kell hogy valljam, a lépcső már korosodó, így néha-néha berecseg. A fürdőszobában pedig egy enyhe penész folt látszik. De Istenemre mondom, az a suhanc csapszerelő volt korábban, aki elárasztotta a padlót vizzel. - tagglata tartalmasan Mrs. Hudson a háznak szépség hibáit, míg én csak egy erőteljes fejrázzással illetem.
- Ne aggodjon, ez aligha tántorít el attól, hogy holnap délben beköltözzek.
- Valóban? Hhh...akkor holnap már beköltözik? - a váratlan meglepettsége mosolyra fakasztott. Gondolom azt feltételezte, sokkal több szemügyrevétel szükséges ahhoz, hogy eldöntsem mi tévő legyek. De nekem, ez is már kellően elérte a jóbenyomásomat. Szemei csillogtak az öröm hallatán, amiből egy közvetlen öleléssel részesültem én is. Hát lehetne ennél szerethetőbb egy tulajdonos?
- Akkor jöjjön, megmutatom a szobáját. - a nap áhitozott és mindent eldöntő pillanata lapult meg a kijelentésében. Mérhetetlenül kíváncsi voltam, hogy vajon, milyen környezet fogad, ahol a nap 24 órájából a legtöbbet fogom tölteni.
- A volt férjem szobája volt. De távozása után kissé átalkítattam. - tette hozzá, miközben porázra fogatva követtem a lépcsőn fel-fele menet. Persze, nem tagadom, egy halvány kétség merült fel bennem. Hiszen az imént jelezte, a volt férje szobája volt. Akkor gyakorlatilag számíthatok, egyhangú falszinre, érzéketlen ágynemű huzatra, hullát testesítő szagokra, mindenre ami egy boldogtalan férjre emlékeztet. S aggodalmam egyre nagyobbra szökött, mikor egy folyosó sorra léptem, Mrs. Hudson pedig a kulcsait kotorta a zsebeiben.
- Ez lesz az! - a megfelelő kulcs keresésében párhuzamba köszörültem le a gombocot a torkomon. Miután kinyilt az ajtón. Belépve pedig igen csalódottan reagáltam. Kellemesen csalódva.
- Tökéletes! - tértem bejebb az alig 20 négyzet méteres szobácskába. Pontosan tükrözte a jellememnek megfelelő tulajdonságokat. Két személyes, levendúla színű ágynemű huzatos ágy. Hatalmas fényt beeresztő, kinyitható ablakok, erkéllyel. Fakeretes tükör...szinte végtelenséig sorolhatnám.
- Szegény Brucenak nem volt izlése a lakberendezéshez, Isten nyugosztalja.
- Úgy érti?
- Igen, én rendeztem be. - habár a válasz nem pont a megadott kérdésre jött, mint a férje korai halálának gyanúja kapcsán, de nem akartam önszántamból kínos helyzetekbe keveredni.
- Óó...a csirke! - az eszmélt illatokból leszűrve érhető volt az aggodolom Mrs. Hudson arcán, így hát azonnal lesietett.
- Mindjárt visszajövök kedvesem....óó, Istenem! - a háttérbe kiálltott szavak még jobban felelevenítették bennem a nagymamám emlékeit. Az egyedül töltött értékes percek nem vesztek kárba. Arra a pár pillanatra volt szerencsém még jobban beleképzelnem magam a helyzetbe, hogy itt élek majd. Bunkó modón, röstellem is, de a hév közepette még az ágyra is ledőltem, irónikusan a plafont sértegetve.
- Óó...nézzék emberek! Egy enyhe barna folt a plafon kellős-közepén! Vajon sikerülni fog kihevernem ezt a mély tragédiát, ami az idegiek legrosszabb tetje ezen a helyen? - megjátszott költészetemben megmosolyogtam nevetségesen magamat. Csak utána észleltem, a hang a fejemben, nem káprázat volt. Valaki felszólalt, párhuzamba velem.
- Mrs. Hudson?! - úgy itéltem, csak a földszintről jöhetett ez erős és férfias megszólítás. Muszájnak éreztem megrögzött pillanatomban utána járni ennek. Mindössze csak a lépcsőhöz értem el, mikor ismét felszólalt a vadidegen.
- Mrs. Hudson!
- Óóó...kedves! Hallottam én elsőre is.
- Hol van Sherlock?
- Egy pillanatra azt hittem, együtt mentek el.
- Ha együtt mentünk volna, akkor most nem lennék itt, és nem kérdezném hogy hol van! - a beszélgetésből kivehető volt, a férfi dühje, holott még az arcát se láttam személyesen. Talán túl ostoba cselekedett volna belekontárkonom egy ilyen ideges konferenciába.
- Akkor bizonyára a rendőrségen van.
- Igen? Úgy volt, hogy vesz tejet!! - majd egy nagy csattanás. Mihez hasonlíthatnám? Talán egy erős pálca, amit a földbe vágnak. Olyasmi.
- Nyugodjon meg kedves, bizonyára hamarosan itt lesz. Higgye el én is elmentem volna, csakhogy ma klienset kellett fogadnom.
- Újabb kliens? Újabb bűncselekmény kapcsán? - bűncselekmény? Tényleg ezt mondta volna?
- Óó, dehogy! Beköltöznek a felső emeletre. Épp az imént egyezett bele.
- Ki? Ki egyezett bele?
- Én! - jelentem meg a lépcső legfelső fokán, lefele haladva.
- Gondolom még nem találkoztunk. Amelia Mezzon. - nyújtottam felé a kezem udvariasan.
- Nem, tényleg nem! - a kézfogás hagyománya megtörtént, bár a neve még mindig ismeretlen volt számomra. Eleinte csak elnézett, majd mosolyt nyugtázott a kellemetlenségben.
- Jah, igen-igen! Dr. John Watson.
- Doktor? - lepődtem meg jelentékteljesen.
- És volt katona egyben. Örültem a találkozásnak. - a formaiságok lazajlása után, némi tisztelet szorult belém, mert egy katona orvos illető iránt ez valahol evidens. Gondolom a sebét is a lábán a háborúban szerezte, ezért a bot. Az egyenes, mégis jó vágánsú külleme, pedig azonnal leszükíti a kört, hogy igenis, egy háborús hőssel állok szemben.
- Hallom bekötölzött.
- Oh, még a java hátra van. Holnap hozom a csomagaimat.
- Na és Sherlock tud róla? - nyilvánvalóan ez kérdés Mrs. Hudson számára volt értelmes. Igazából azt sem tudtam az illető férfi avagy sem.
- Nem hiszem, hogy egy átlagos ember beköltözése feldühíteni a mi Sherlockunkat.
- Ki tudja? - lehetséges, hogy akiről ennyire ismerten beszélnek, rossz ember?
- Mondja nem éhes?
- Öö...nem, épp a imént reggeliztem idefele jövet.
- De az reggel volt. Most már dél van. - igen, az a fennköltött angol szokás délben. Nagy bátorságra vallana most ezt a kérést elutasítanom, de azzal magamat járatnám le, meg persze, az ő önbecsülésébe is alaposa belegázolnák, jócskán.
- Szívesen meghívom...persze ha ön is akarja. - kiszámítható volt az ajánlata. Amire csak egyet mondhattam.
- Miért ne?

theme ©