Lotte *** When I met mr. Sherlock
2013. 05. 19.

Mikor beléptem, kisérteties csönd fojtogatta a torkomat. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha a saját temetésemen jelennék meg. Pedig a valóságban, csak egy bűnügyi vallomásnak voltam része. Talán a meglepettség egyik oka, hogy ennyire hallgatag a társaság...de ötletem sincs miért! Talán Lestrage felügyelő elfelejtette tájékozatatni az urakat egy s másról velem kapcsolatban.
- De hiszen ő még gyerek! - lehet kissé erősen fogalmazott a néma csendet megtörve, Dr. Watson. Mégsem botránykoztatott meg a dolog. A felügyelő viszont intésével azonnal leüllni kényszerített, mihelyest szembesültem, hogy maga Sherlock Holmes üll velem szembe.
- Mik az alapinfók? - szegezte oda a kérdését a felügyelőnek, hideg tekintetét rajtam tartva, mintha csak bármelyik pillanatban elkövetnék valami megbocsáthatatlant.
- Amelia Mezzon. Most töltötte be nem olyan rég a 18. évét. Tanuló a helyi gimnáziumban, és az egyetlen lehetséges szemtanúnk a hídon történt bűncselekmény kapcsán. - hadarta el monoton modón az papírjaiba mélyedve, miközben én veszengve helyezkedtem a székemben.
- Akkor kezdjen bele! - utasított a nagy hírnévről iletett magány nyomozó, aki ha jól tudom, mindössze csak tanácsaival látja el a rendőrséget, ha azok zsákutcába kerülnek. De, mire megszólaltam volna, hirtelen felszólaltak mellettem, így, hogy elmondjam a betanult szövegem, a lehető legkisebb esélyre csökkent.
- Gondolom, nem vagy tisztába kik vagyunk... - hagytam, hogy mindez úgy történjen ahogy kell. Így magamat hülyének tüntetve, ártatlan fejrázással jelezetem a doktornak, aki az előbbiekben kijelentette.
- Én Dr. Watson vagyok. Ő pedig, Sherlock Holmes.
- Hagyjuk a formaiságokat, John!! Pontosan tudja, hogy mivel ál szemben! - mély szúrásként éltem meg, ahogyan a megjátszott álarcom alatt Sherlock betalál a borotva éles pengéjével. Viszont, ennek még koránt sem volt vége!
- Valami ösztönzésre vágy, nem de? Hát legyen! - hajolt előrébb a székében, újból merev tekintetét belevésve az enyémbe. A gesztusra passzívan kezdtem hátrálni, lesütött szemekkel, míg egyre jobban és jobban elragadott a kiszolgáltatottság, miközben csakúgy öntötte a szavait nekem.
- Túl merev és zákozott ahhoz, hogy bákivel is nyíltan beszélgessen. A megbecsült barátjai számából, a legtöbb sokkal több érzéssel végződött, az ők néző pontjából. Pusztán mert úgy viselkedett és olyan küllemmel mutatkozott amivel beindította a barátai fantáziát! Csalódott, és egyke. Nincs senki akinek kiöntse a beteg, kis lelki-szennyesét! Egytelen gondviselője a nagymamája. De szinte ordít belűlről, hogy kell valaki, aki kiszabadítja a szokványos és slampos mindennapjaiból! Egy férfi, aki sokkal idősebb magánál!...kihagytam volna valamit? - az erőteljes leleplező monológ, már kellően rémületbe keregett. Ahogyan az is, hogy hajszál pontossággal kigondolta a jellememet, holott egy apró mozzanattal sem segítkeztem ebben. Bámulatos, ugyanakkor félelmet kelt bennem. Ajkaim elernyedtek, puppillám pedig hatalmasra tágultak, miközben önelégülten mosolyt rántott előttem.
- És most mondja el, hogy miből jött rá, Sherlock! - valószinűleg, épp oly kíváncsiság hajtotta Lestrage felügyelőt mint engem, ezt a kérdést feltéve. Végülis, valahol örültem, hogy nem az én végig lapolgatott személyem kérdezte meg tőle.
- Óó...istenkém! A begombolt felső, árulkodik, hogy nem hivalkodik az alatta lévő adottságaival...vagyis abszolút merev. A természetes mégis alig látható smink pedig, nem a feltűnést szolgálja, vagyis igen zárkozott. A baráti kapcsolatát, a hajából és a pillantásából vettem le. Egy átlagos nő heti rendszerességel ápolja a haját, míg ő naponta frissiti. És mint köztudott, a férfiak számára az első benyomást, nem is a szem, hanem a haj teszi! A pillantásából látszik, félve tekint egyenesen egy férfi szemébe, mert félő, hogy túlságosan belemélyed. Nem kérked, mégis jajveszélkelten kiállt belűlről. Naná, hogy nagymamája neveli! A rajta maradt lisztlenyomat az arcán, egy közeli rokonra illik. Egy barát nem tesz ilyen nyílvánvaló üdvözlést!! Egyedül az idősebb férfiakról való érdeklődését nem tudom száz százalékosan megerőseteni, csak egyszerűen ezt sugalja a hetedik érzékem!
- Sherlock!
- Mi van?! - akáhogy is, de egy valamire sikerült rávennie. Dacára, hogy ideérkezésem alatt acél idegzettel türtem volna minden ellenem irányuló mondatott. De ez...mindenen túltett! A könnyeim záporszerűen eleredtek, megalázva ebben az ismertelen légtérben. Nem gondoltam, semmi egyébre, csak arra, mennyire átlátszó vagyok mások szemében. Felakartam állni, és látvanyosan végig sértve továbbállni, de az Sherlock feltételezésit még inkább alá-támasztotta volna.
- Elismerem...tényleg jó a munkájában! - ejtettem ki az első szavakat, megeresztve hangsúlyomat, szaggatottan a zokogásban.
- De...akkor sem bánhat, ilyen becstelenül lenézve senkivel, ismétlem senkivel, aki vadidegen számára! - s akkor jött a tett-vágy, hogy én lépjek. Kiviharzottam a szobából, majd föl szaladtam az emeletre, ahol magamra csaptam az ajtót, miközben fájdalamasan neki dőltem.

theme ©