Lotte •• I live in London (part 4)
2013. 06. 21.

Másnap, a megszokott londoni éghajlathoz igazodva, hűvös és párás levegőt hozott a szél a résre nyitott ablakomból. Szinte már az első szimpatásommal érzékeltem, a hajnali időjárás nyomasztó csendjét. Csak néhány rozoga, pöfékelő taxi törte meg az utca néma moraját. De ahogy kitekintettem az ablakot behálozó eső-cseppek mögé, máson kezdet zakatolni az eszem. Utalva az ideérkezésem pillanatára, mikor szerencsétlenül áldozata lettem a leendőbeli lakótársam lejáratása által. Szörnyű egy megvető érzés volt, ami eddig még ismeretlen fogalom volt számomra. Hasonlíthatnám egy éles késhez, mely könyörtelenül a mellkasomba dőfődött. De éppen megfelelő az érdemtelen pofán-vágás is ebben helyzetben. Pedig, alig ismer. S mégcsak azt a ritus se láttam rajta, hogy egyáltalán megakarna ismerni. Egyszerűen...semmi. Semmi ne josolta volna meg a tettét. Semmi, amivel kitérhetnék a megvető regulázás alól. Semmi. Csak álltam, és néztem. Legbelül zabosan emésztve a dolgot, amely egy hét fogásos vacsora lenne az ember torka közé szorulva. Nem volt könnyű, de végül lenyeltem. Egy éjszaka alatt kihevertem. Viszont most, hogy egy ajtó választ el a bántó külvilágtól, ráébreszt ezer magyarázatra, hogy miért ne lépjek ki a küszöb mögül. Tartva attól, hogy ismét kegyence leszek egy el nem követett bűnnek. Akármilyen nézőpontból is szemléljük a történteket, több érvvel szolgál a jogtalan sérelem én mellettem. Mert jól tudom, én ki vagyok. S ő...amiket mondott...még a felét se közelítette meg annak, ami a valódi önmagam. Merő találgatás, vagy sem, nem érdekel! Gondoljon bárki bármit! Ez az alak viszont...véglegesen eljátszotta előttem az ütőkártyáit. Feleslegesen adnék paklit egy ilyen ember kezébe, aki üres kézzel probál blöffölni a közönségnek. Becstelen az ilyen...de a legtalálóbb az érzéketlen.
- Hahó? Bent van kedvesem? - hallaszott fel az ajtó mögül, Mr. Hudson selymesen áthajló hangja aggodóan. Felelet helyett, inkább azon voltam, hogy minden észrevehető könnycsepp nyomot kitöröljek az arcomon száradt járatok közül.
- Ohhh, drágám...legalább egy falatot ehetne! - a megtisztelt illedelemmel kisérten, tért be a szobámba, kiábrándult hangsúlyt fektetve az étvágytalanságom tárgyára, ami tegnap óta az ott felejtett éjjeli szekrényemen hevert. A következőkben érezte, a helyzethez már nincs elég megnyugtató szava, amiket mondatokba önthetne nekem. Csak némán kifordult a tányérokkal, hatalmas sóhajtással nyugtázva, féltő anyai szeretét irántam. Újból sírva fakadtam. Eltérően a többitől, mostanra én se tudtam pontosan milyen okból. Talán mert ez a legkézenfekvőbb megoldás, amivel a megsápadt érzékeny természetemet vigasztalhatom. De mégis hogy vette rá, hogy egy ilyen gátlástalan tettet kövessen el ellenem? Hiszen, mégcsak szemtől szemben sem álltunk egymással, hogy ilyen nyílvánvaló, ugyanakkor megvető fejtegetésekkel illesen. Sejtelmem sincs, mivel válhattam ki ezt a vehemens ellenszenvét. Lapolgatott kíváncsiságom azonban, mégis meg akart bizonyosodni, ennek okáról. Választ követelően kanyarodtam a bejárati ajtóhoz, miután félően lenyomtam a kilincset. Azt hittem, ha feleletet kapok a kérdéseimre, akkor az álom hiányos éjszakáimnak leáldoznak az estékben. Ám, mikor sikeresen - hosszú napokat körbeölelve - feltűntem az ajtó sarkából, váratlanmódon épp azzal a személlyel találtam szembe magam, akit a legkevésbé kívántam volna tekintetemmel üdvözölni.
- Hát itt van! Ne-ne-ne! - megbotránykozottan próbáltam kiszorítani a küszöb mögül az ajtó becsukása véget, ő viszont csökönyösen gátolni kezdte az ellenszevemből irányuló cselekvésemet.
- Először hallgasson meg!
- Miért tenném, azok után amit velem művelt? - idegesen róttam le, míg a hideg, vékony ujjai lassan lekaparták az enyémeimet az ajtó szélének fogása közben. A szemében viszont más, két eltérő jellegű érzést észleltem. Eleinte erősen résre szorult a földön-túli kék irisze, - mintha nem tűrné a viselkedésem, - majd kikerekedve azt hansúlyozta, "érts meg engem". S az erős küzdelem közepette, az ajtónak védelme végleg felmondta a szolgálatott mellettem. Hüvösen tágra nyitotta előttem, mire én megrögzött utálatomban hátat fordítottam személyének. A gyors ütemű ajtó zárodása pedig nagymértékű aggodalmat halmozott föl bennem. Aggasztott a helyzet, főként, hogy egy ellenszenves személlyel osztottam meg. Valahol jól hallatóan éreztem, ahogy megerőltetően próbál szavakat kituszkolni a száján át, de ez mit sem ér, azzal a gerjesztett félelmemmel, amit ez a zárt helység sugall nekem.
- Bocsásson meg. - bátorkodott kiejteni, ami ugyan sokkal nehezebb hangsúllyal született meg, mint egy hétköznapokban előforduló beszéd helyzetben. A hatást viszont kellően tükrözte. Valóban bűntudatot érezne, egy olyasfajta ember, aki nyomós ok nélkül ítélkezik egy ismeretlen felett? Nehezemre esik elhinnem mindezt.
- Valóban ezt mondta volna? - hitetlenül kérdeztem vissza, nyomatékos feleltet követelve tőle.
- Ne kelljen többszőr megismételnem!
- Miért? Talán nehezére esik?
- Érje be azzal, amit az elmúlt percben közöltem önnel.
- Szeretném újra hallani magától! - makacsul követelődztem a hátam mögül szememmel rásandítva. Azt akartam, hogy megismertesse magát az érzéssel, amit oktalanul ellenem követett el. Világosan átérezte a helyzetnek kívánatát, s hatottan ismét elismételte.
- Sajnálom. - miután megerősitette, azonnal kiviharzott a zárt ajtót kiengedve, legyözőtten, mintha egy pár fős hadsereggel térne haza a kegytelen és embertelen hadi-frontról. Ennek ellenére, eredményesen csaltam ki belőle azt, ami számára undók kifejezése volt a gyengeségének. Örömtelien felsóhajtottam egy hatalmasat, elégtéltelt kapva, holott ez a kicsinyes erőfeszítés, más emberekben csak egy megszokott érzelem-kifejezés lenne.

theme ©