Lotte ± Over, friend...
2013. 06. 26.

Megtörtént! Ma, reggel a 6.10 busszal átszálltam a 7.45 vonatra! És meglátogattam. Ugyanúgy fogadott...miközben, sejtelmes se volt mi készülődik a háttérben. Hagytam beszélni...s csakúgy öntötte nekem a szavakat. Bocsanátért esedezett, és melegen megölelt. Én viszont könnyezni kezdtem (...)
Szinte már zogoktam...ő pedig nem tudta mire vélje a cselekedetem. Azt hitte, kapcsolat hiányom van és gondterhelt vagyok. Valamelyest igazat mondott. És abban pillanatban volt adodó, hogy elmondja. Elmondtam. Levegővétel nélkül...súlyosan hozzá vágva a szavaimat. Eleinte, úgy véltem, annyira megleppett lesz, hogy egy pillanat alatt kizárna a házából. De...nem! A meglepettsége erőteljesen látszott rajta, aztán...ismét átölelt, egy szónélkül. Semmi szó, semmi cselekvés. Csak ölelt, némán, de annál kifejezőbben. Hirtelen azt sem tudtam, milyen megnyugvással szolgálhat ez, ha még reagálást se hallottam a szájából. Később viszont, rájöttem, hogy ez is valami közvetítése annak, hogy bár mindent megváltozna, az én javamra. Hogy Istennek tetsző életeként, a nőkhöz vonzódjon mint a legtöbb ember. Ismét be kell látni, én voltam rossz időben, rossz helyen. Mert megismertem...aznap. S azóta minden megváltozott. Barátok lettünk...szinte lelki-társak...aztán jöttem én, a kicsinyes és naív érzéseimmel. Nem tudott segíteni...de ha akart is volna, akkor sem. S valóban, igazam volt. Ma lezárult a két-éves barátságunk. Azért egyrészt, mert jól tudtuk, ez hatással le a későbbiekre...bánkodni fogok, ő pedig tétlenül elnézte volna fájdalmamat. Másrészt, ez már nem tartozott a "csak barátság" szekcióba. Ez annál több volt...amit így volt helyes lezárni. 2 éves barátság, szinte a semmibe hullott, az én kibírhatatlan őszinteségi rohamom miatt. Ha tovább erőlködöm leplezni valódi érzéseimet, abba nem ő, hanem én előbb-utóbb bele-betegettem volna.
Utolsó mozzanat: Sietve távoztam onnan, miután vallottam, mert otthon eléggé rossz szemmel nézték volna ha későn érek haza. Pedig, szívem szerint még maradtam volna! Seungri...természetesen most is vaj szívű volt velem szemben. Egy pillanatra kizökkentette a férfiak vonzódási énjét. Nem szokványos, amit cselekedett...sőt! Végleges búcsúzás képpen megcsókolt. De teljesen eltérően hatott rám, hiszen, régebbről már volt alkalmam ilyesmit tenni a volt barátaimmal. Természetesen férfi mivolta gátolta bennem, hogy ne úgy gondoljak erre a "köszönésre" mintha egy barátnőmmel smárolnék! Nem. Valahol azonban, érezhető volt a baráti szeretette, holott maga a csók, a barátságnál mélyebb érzéseket hangsúlyozza. Egy pillanatra reménykedtem, hogy ennek a tetnek lesz valami jó kimenetele,...ám, mikor elhagyta a számát, savanyúan rám nézett és azt mondta: "Bár úgy lenne..."
Ez volt a végszó...

útóirat: Sosem felejtelek el.

theme ©